- Gyere, ülj ide! - Bette keze remegett, mikor megérintette Markot. - Igen... Fájt, megijedtem, és féltem tőled, de egy kicsit erre vágytam... Jó, hát nem így, de...de... - Bette sírvafakadt.
- Szivem, te jobbat érdemelsz! Mindig ezek a közhelyek, de igenis hogy jobbat érdemelsz! Én már nem vagyok beszámítható, talán a fű teszi velem, talán nem. Lehet, hogy megölnélek!
- Van egy jó terapeuta, sokat kér, de állom a költséget, jól leszel újra! Nem hagylak el, segítek neked!
- Nem vagyok már kisgyerek! De elmegyek, megteszem érted.
- Köszönöm. Ne aggódj, minden rendben jön.
-Bette... Mi ez a vér a lepedőn?
- Kicsit durva voltál...
- Orvoshoz kéne fordulnod. A picsába! Mit tettem...
Bette megérintette Mark száját, végighúzta rajta ujjait, majd szájon csókolta, és egyre csak lejjebb és lejjebb haladt.
- Nem tudnám mégegyszer megtenni, elég! - Mark megölelte a nőt, felöltözött, felkapta a kabátját, belebújt a cipőjébe és kiviharzott. - Ne keress! Úgysem fogsz tudni elérni...
Ezzel becsukta az ajtót, maga mögött hagyva a nőt a hűvös, hajnali órákban.
