Az ajtóban Polly állt, Mark legkedvesebb gyerekkori barátja. Már 20 éve nem látta, akkor költöztek el ugyanis a szomszédból. Örök barátságot kötöttek anno, de az, hogy Pollynak odébb kellett állnia, megváltoztatott mindent.
Mark alig ismert rá... Megjelentek rajta a nőiesség legfőbb vonásai és hosszú, vörös, göndör haja lett, a szemeiben mégis még mindig azt a régi, megszokott gyermeteg tekintet tükröződött, mint régen.
Mark ledermedve állt az ajtóban.
- Szia, Polly...
- Mark! Ezer éve nem láttalak, gondoltam itt az ideje... gondoltam itt az ideje, hogy újra beszéljünk.
- Rengeteget változtál? Mi történt veled? Istenem...
- Édesanyád mondta, hogy mi történt, sajnálom...
- Ő hívott ide? Tudhattam volna, már gyerekkorunkban is folyton össze akartak minket hozni a szülők, reméltem, hogy mostanra már letett erről a szokásáról, de ezek szerint tévedtem!
- Nem ő hívott, magamtól jöttem, csak a lépcsőházban tudtam meg...
Mark megölelte Pollyt.
- Istenem, de jó újra látni... Polly...
Bementek a házba és leültek az ebédlő asztalhoz.
- Zavar ha rágyújtok? - kérdezte illemtudóan, még ha tudta is rá a választ.
- Nem, dehogy, tedd csak meg.
Mark a zsebéből elővette a dobozt, kivett egy szál cigarettát, szájába vette, majd az öngyujtójával meggyújtotta.
- Mesélj valamit, hogy telik az életed?
- Hát, nem igazán eseménydúsan, itt élek már New Yorkban, klubbokban szoktam zenélni, igazán nem élvezem, de meg kell élni valamiből.Én inkább nem kérdezek rá, hogy veled mi újság, mert el tudom képzelni, hogy szörnyen lehetsz. Sajnálom, hogy rosszkor jöttem.
- Nem jöttél rosszkor... - mondta Mark, és szájon csókolta.
