Bette és Polly remegő kezekkel ültek a váróteremben. Bette amúgy is irtózott ettől a kórháztól, mivel édesapját is itt veszítette el pár évvel ezelőtt.

- Mióta ülhetünk itt? - Polly az órájára nézett, próbált visszaemlékezni mikor küldték ki őket. - Azt hiszem már majdnem három órája. Egyre jobban aggódom.

- Hát még én... Én szeretem őt. Remélem nem lesz maradandó sérülése. És... - bette sírva fakadt. - Az apám is itt halt meg.

- Sajnálom. Nekem azt mondta a doktornő, hogy hogyha ez a műtét sikeres lesz, akkor valószínűleg a jövőben normális életet tud majd élni. Ne aggódj.

A rövid párbeszéd után újra néma csend honolt. Este tizenegy óra volt, kezdtek fáradtak lenni.

- Megyek, veszek egy kávét, te kérsz, Polly?

- Nem köszönöm, menj csak.

Mire Bette visszaért már Polly zokogott.

- Mi az, mi történt? Ugye...ugye nem?! - Bette elejtette a kávét. - Polly! Mi a franc van?

- Mark.. Mark... Meghalt...

- Nem... nem, az nem lehet! Még el sem mondhattam neki... nem is tudta, hogy gyerekünk lesz! Ez lehetetlen.

Senki sem szólt egy szót sem. A két nő összeölelkezve sírt. Nem ismerték egymást, de érezték egymás fájdalmát.