Bette felállt, sóhajtott egy nagyot, majd hazakullogott. Útközben egy hajléktalannak dobott aprópénzt a poharába, aki közölte, hogy Isten megsegíti. Bette csak mosolyogva csóválta  a fejét.

Elővette a kulcsot és kinyitotta a kaput. A liftben már úgy érezte menten összeesik. Csöngetésére Polly nyitott ajtót, akivel a történtek után bensőséges kapcsolatot alakított ki. Ő volt az, aki mindvégig mellette állt, mivel neki nem igazán voltak barátai az állandó utazások miatt.

- Hazajöttél Drágám? - mosolygott Polly Bettre. - Mondtam, hogy elmegyek én, nagyon leizzadtál.

- Ne is mondd... Le kellett ülnöm. De jól esett kimozdulni egy kicsit egyedül.

- De az orvos azt mondta nem kéne már nagyon terhelni magad. Többet nem engedlek egyedül el.

- Jó-jó. - Bette lerakta a szatyrokat, Polly pedig kipakolt. - Már megint a szekrénybe rakod a majonézt! Nem is hiszem el! - Bette felemelte a hangját.

- Jajj, sosem tanulom meg. Ezt szoktam meg, ne haragudj.

- Semmi baj. Mindjárt megszülök úgy érzem. Baromira rúg.

- Gyere ide.- Polly magához húzta a nőt és megérintette a hasát és végigsimított rajta. - Mindjárt kijössz kicsi Mark. Remélem az apukád szemeit örökölöd, és anyukád mosolyát.

Bette elmosolyodott, visszaemlékezett Mark csillogó szemeire, és  közben megcsókolta Pollyt.